MobilTelefon: | +36 209 555 308
Valahol Szentendrén | freedom@godavari.hu

Jóga szútrák

Kedevs Érdeklődő!

Amennyiben további érdekes és megbízható információt szeretne olvasni a jógáról, javaslom, olvassa el a következő könyvet: Kaczvinszky József: Kelet világossága I - II - III.

PATANDZSALI YOGA-AFORIZMÁI - Kaczvinszky József fordításában és kommentárjaival

Az aforizmák egymagukban nem elegendők ahhoz, hogy azokból megérthessük a yoga tanát. Patandzsali Yoga-Aforizmái csupán „vezérkönyvül” szolgálnak a yoga-tanító számára.

ELSŐ RÉSZ

1. Ime, a yoga ismertetése.

2. A yoga: az elmében lezajló alakulásoknak a megszüntetése.

Az „elmében lezajló alakulások” kifejezés alatt értendők az összes gondolkozásbeli, érzésbeli, stb. folyamatok, vagyis mindazok az örvénylések, amelyek az elmében mennek végbe.

3. Akkor a SZEMLÉLŐ: saját mivoltának az állapotában marad meg.

4. Különben pedig megegyezik alakilag (színben) az elmében lezajló alakulásokkal.

A Lélek – mint szemlélő – látszólag felveszi ezek alakját, színét; látszólag a Természetben lakozik. Ebben nyilvánul meg az egyéni lét.
Az elmét a Lélek világossága hatja át, illetőleg a Lélek Valósága – mint világosság – tükröződik az elmében. E tükröződésben az elmebeli alakulások „árnyéka” (tükörképe, csháyá) látszólag a Lélekre is visszavetődik. Természetbeli, tényleges tükröződés (bimba, pratibimba) pedig csak úgy jöhet létre, ha mind az eredeti, mind a tükörkép egymással alakilag, valamint színben megegyezik.
Az öntudat világossága ilyenformán azonosítja magát az elmével, illetőleg az elmében lezajló alakulásokkal, a mindenkori „belső világgal”, az énnel. Az öntudat mélyén pedig mindenkor a Lélek a tulajdonképpeni szemlélő, a megismerő. Mintegy a Lélek azonosítja tehát magát a káprázatokkal. Ebben áll a „nem-tudás” ténye.
A Lélek – mint szemlélő – csak akkor marad meg „saját mivoltában”, amikor nincs, amit szemléljen, vagyis amikor az elmében lezajló alakulások megszűnése folytán nem marad fenn semmi, ami tükröződjék. A tükröződés látszatának a megszűnése: megszünteti egyben a kapcsolatot, a nem-tudást is. A kapcsolat megszűnése pedig egyértelmű az elkülönüléssel.
A 3. aforizma az elkülönülés valóságára vonatkozik.

5. Az elmében lezajló alakulások ötfélék – és erőltetettek, vagy nem erőltetettek.

Minden elmebeli alakulás (örvénylés) ugyanis: vagy szándékosan, valamely akarat-hatásra jön létre (erőltetetten), vagy pedig önkénytelenül támad (nem erőltetetten),
Minden szándékosan indított alakulás: önös cselekvés, mely tehát lökést, lendületet ad a sorsnak, és így szenvedésekhez vezet. Az önkénytelen alakulások azonban nélkülözik az önös cselekvés tényét; azokban csupán a sors cselekszik, és ennélfogva – a sors feszültségeinek a kiegyenlítődései folytán – a szenvedések csökkenéséhez vezetnek.
Az aforizma szövegében lévő „erőltetett” szó tehát egyben „szenvedéssel-teljest” is jelent. A „nem erőltetett” viszont ennek az ellentéte.
Az alakulások öt faját (féleségét) a 6. aforizma sorolja fel.

6. Ezek: helyes megismerés, téves megismerés, képzeletműködés, alvás és emlékezés.

7. Tapasztalati megismerésből, logikus következtetésből és igaz tanúbizonyságok útján nyert ismeretekből adódik a helyes megismerés.

Igaz tanúbizonyságok: a helyes megismeréshez eljutott emberek (bölcsek, tanítómesterek) tanúságtételei.

8. Az a téves tudás, mely a tárgyától eltérő alakot ölt: a téves megismerés,

9. Szavaknak és fogalmaknak, valóságban létező tárgy híjával végbemenő kombinációja: a képzeletműködés.

10. Vélekedési támasz híjával lezajló elmebeli alakulás: az alvás.

Vélekedési támasz: egyrészt az elme megfelelő, tudatos beállítottsága, másrészt a vélekedés kitűzött tárgya is. Az alvás alakulásánál – az álmodásnál – ez mindkettő hiányzik.
Maga az „alátámasztás” pedig = az elme aktivitása, helyesebben a tudat aktivitásában rejlő hajtó-erő megnyilvánulása.
(Az alátámasztás mibenlétének ismertetését lásd a II. kötet 101-102. oldalán!)

11. Megismerésben-már-meglévő tárgynak el nem ejtése: az emlékezés.

Az emlékké vált hajlandóságok (szamszkárák) természetszerűleg fennmaradnak az egyéni ösztönvilágban.
Minthogy pedig valamennyi emlék – mint hajlandóság – újra felmerülhet a megnyilvánulás határvonalán, – azért az emlékek fennmaradásának a puszta tényében már bennerejlik a voltaképpeni emlékezés is.
A 7-11. aforizmában ismertetett ötféle alakulás voltaképpen háromra vezethető vissza: az emlékezésre, továbbá az ezzel összefüggő helyes megismerésre, illetőleg a képzeletműködésre.
A 13. ábra szemlélteti az elmebeli alakulások összefüggését.
A téves megismerés és az alvás: összetett alakulásoz. A helyes megismerés és a képzeletműködés együttes hatásának eredője: a téves megismerés.
Az emlékezés és a képzeletműködés együttes hatásának eredője: az alvás (álmodás).
A téves megismerés voltaképpen nem egyéb, mint a képzeletműködés által eltérített helyes megismerés.
A képzeletműködés a karakter funkciója. Ezért a téves megismerés az elmeműködésben mindenkor az önösség színezetét viseli magán, illetőleg mint önösség nyilvánul meg. Mindaddig tehát, míg az elmében lezajló alakulásokban a karakter funkciója is bennerejlik és résztvesz, minden megismerés téves: hamis meggyőződés, hamis tudás.
A képzeletműködés: a Természet káprázatának (máyának) az a törekvése (dinamikus, vagyis erő-megnyilvánulása), hogy minél messzebbre távolodva – az imaginárius síkon – a valóságtól, kialakítsa, fenntartsa és mintegy bebiztosítsa önmaga látszat-létét, a Lélek abszolút-voltával szemben.
A képzeletműködés a karakternek az az eszköze, mellyel – egy-egy születés, egy-egy élet folyamán – a karakter az én-tudat látszatát igyekszik biztosítani.
Ha a képzeletműködés nem a helyes-megismerést, hanem az emlékezést befolyásolja – a maga dinamikus, dramatizáló törekvésével, – akkor, miként a téves megismerést, az álmodást hozza létre, e befolyás eredőjeként.
A yoga ilyenformán az elmeműködést végeredményben három funkcióra vezeti vissza; ezek:
1. az asszociáció (emlékezés),
2. a kombináció (dinamikus képzeletműködés),
3. a megértés (felfogó-, helyes megismerés).
(Az ébren-álmodásra vonatkozólag lásd a II. kötet 102. oldalán mondottakat.)

A 13. ábra koordináta-rendszere a tengelyek pozitív és negatív irányait tünteti fel.
Az emlékezés – minthogy lényege a szamszkárák ösztönvilágbeli, fényleges felhalmozódásában áll – mindenkor pozitív értéket képvisel. Ezzel szemben a helyes-megismerés – mely keletkezésekor az emlékezésből indul ki, és megszűntekor ugyancsak az emlékezésbe tér vissza – az emlékezéssel ellentétes irányú (negatív), de azonos tengelyen ábrázolható alakulás. A képzeletműködés: az 0 pontban a helyes-megismerés és emlékezés tengelyére merőleges – imaginárius – síkban fejti ki hatását. Minthogy viszont a képzeletműködés is lehet építő, vagy romboló hatású, azért éppúgy meg kell, hogy legyen a pozitív és negatív iránya. Stb.

12. Az elmében lezajló alakulások megszüntetésére vezet: a gyakorlás és a vágynélküliség.

A helyes elmélyedés szükséges előfeltétele e kettő. Míg a vágynélküliség a káros szamszkárák háttérbe-szorítását, megnyilvánulásaik megszüntetését jelenti, addig a gyakorlás az elmélyedéshez szükséges szamszkárák életrekeltését, jelenvalóvá-válását célozza.

13. A gyakorlás: az alakulásoktól mentes elmebeli állapot megszilárdítására törekvő erőfeszítés.

14. Ez állapot megszilárdul: hosszú időn át tartó, megszakításoktól mentes és tökéletesen odaadó gyakorlás által.

Lásd a II. kötet 157. oldalán elmondottakat.

15. A vágynélküliség győzedelmeskedett annál, aki megszabadult mind az észlelt, mind az elképzelt tárgyak iránt érzett szomjúságtól.

16. Legmagasabb foka a vágynélküliségnek, ha a Természet három alkotórésze iránt érzett szomjúság is megszűnik, a Lélek Valóságát illető megismerés folyományaképpen.

Bár a Lélek nem ismerhető meg, mégis az a tudás, az a megismerés, mely elérkezett odáig, hogy meg tudja különböztetni a Lelket mindattól, ami nem a Lélek: a Lelket illető megismerésnek tekinthető.
A vágynélküliség (mely egyértelmű az egyidejű gondnélküliséggel is) az elme tökéletes mozdulatlanságának, közömbösségének – ösztönzésektől mentes voltának – az elérését jelenti a yoga gyakorlatában.
A vágynélküliség felé vezető út egyes fokozatai, a számkhya-yoga szerint: 1. viparyaya = hamis tudás, önösség, 2. asakti = krizis (tehetetlenség, valamire képtelenség), 3. tusti = egyensúlyba jutás, kiegyensúlyozottság, 4. sziddhi = tökéletesség (megkülönböztetni tudás, megkülönböztetés)
A Természet három alkotórésze iránt érzett szomjúság megszűnése egyértelmű a lét-szomj – az életvágy, az életösztön – megszűnésével.

17. A tökéletes megismeréssel járó elmélyedésben: a tárgyi elmeműködés, az elvont elmeműködés, a boldogság és a létérzet formája követi egymást.

A tárgyi elmeműködés, annak megszüntetése, az elvont elmeműködés és annak megszüntetése, együttesen: dháraná állapotához vezet, az elme összpontosított megrögzítéséhez.
A boldogság formája: dhyánával, a folyamatosan végbemenő, szubtilis megismerő-megfigyelés állapotával kapcsolatos.
A létérzetnek (a személytelen én-tudatnak) az újból való – átmenete, – felmerülése pedig: szamádhi állapotának a kialakulását és megvalósulását eredményezi.
(A tárgyi és elvont elmeműködést illetőleg lásd a III.143. oldalon, a boldogságot illetőleg a III.153. oldalon, a felmerülő létérzetet illetőleg pedig a III.160. oldalon elmondottakat!)

18. Amikor a szamszkárák pusztán csak önmagukban maradnak még, a minden elmeműködés megszüntetésére irányuló gyakorlás után: az a „másik” elmélyedés.

A másfajta (aszampradnyáta) elmélyedés.
Az önmagukban megmaradó szamszkárák: a sors még folyamatban lévő hullámaiban rejlenek. Ezek a számszkárák – vagyis a sors folyamatban lévő hullámai – okozzák a megváltott yogi öntudatának az anyagvilágba való visszatérését: az elmélyedésből való felébredést. Egyébként nincs szerepük a „másfajta” elmélyedésben, tehát valóban csak önmagukban maradnak meg.
(Lásd a III. 181-183. oldalon.)

19. A test-nélkül-valók, az ősanyaggal eggyéváltak természetes elmélyedése ez.

A test-nélkül-valók, illetőleg az ősanyaggal eggyéváltak mibenlétére nézve lásd a II. kötet 275-276. oldalán mondottakat.
Minthogy az ősanyaggal eggyéváltak függetlenek a léttől, azért minden elmélyedési (befelé-fordulási) törekvésük közvetlenül a „másfajta” elmélyedésre irányulhat csupán.

20. Másoknál ez (a „másik” elmélyedés) a magasabbrendű iránt való odaadást, az erőfeszítést, az emlékezni-tudást, az elmélyedést és a tökéletes-megismerést követi.

Az elmélyedés teljes megvalósulásához szükséges:
1. a magasabbrendű iránt való odaadás, vagyis a hit (sraddhá), a Lélek Valóságába és a kitűzött cél elérhetőségébe vetett bizalom,
2. az erőfeszítés, mely az elme összpontosított megrögzítésére irányul, vagyis dháraná állapotának a megvalósulása,
3. az emlékezni-tudás, vagyis dhyána állapota, (dhyána ugyanis szamszkárák megfigyeléséből, szamszkárák áramlásának az átéléséből áll; a szamszkárák pedig emlékek; dhyána maga tehát alapjában véve nem más, mint emlékezni-tudás),
4. maga az elmélyedés, vagyis szamádhi állapota,
5. végül a tökéletes-megismerés (pradnyá), mely szamádhi kialakulását követi.
A „másik” (aszampradnyáta) elmélyedés csak mindezek után érhető el, csak mindezeket követően valósítható meg! (Kivételt képez, az I. 23. aforizma szerint, a bhakti-yoga útja.)

21. Ahhoz áll közel, aki erőszakosan törekszik feléje.

Lásd a III. 182. oldalon.

22. Különbség van azok között is, akik enyhén, közepesen, vagy nagy mértékben törekednek,

23. vagy ISVARA (Isten) iránt való odaadással.

Az Isten iránt való odaadás: a szeretet, a bhakti-yoga útja.

24. ISVARA (Isten): a különvaló LÉLEK; nem érintik az ösztönzések, sem a cselekvés, sem a cselekedetek gyümölcsei, sem ezek szubtilis visszahatásai.

A rajtunk kívülálló élőlények, valamint a rajtunk kívülálló Természet középpontjában álló – tehát tőlünk ,különvaló” – Lélek: ISVARA.
Ez a meghatározás csak az Abszolútum fogalmáig fel nem emelkedett szemléletre vonatkozik.
Minthogy Abszolút Középpont nincs több, hanem csak egy van, azért ÍSVARA – valójában – maga az ABSZOLÚTUM.
Csupán az egyénben tükröződő ABSZOLÚTUM, vagyis az egyéni-lélek áll kapcsolatban a Természetben rejlő ösztönzésekkel (a nem-tudással, a létérzettel, a vágyódással, az idegenkedéssel és az életösztönnel), magát az egyetemes LELKET ezek nem érintik.
Az aforizma további állításai önként következnek ebből.
Az ösztönzések kapcsán ugyanis az életben cselekvés fakad. A cselekedetek – az okság törvénye szerint – következményekkel járók, gyümölcsöt hozóak. A cselekedetek, illetve következményeik szubtilis visszahatásai: felépítik a karaktert. A karakter kihatással van az ösztönzésekből fakadó cselekedetekre, ezek a cselekedetek is meghozzák gyümölcsüket, szubtilis visszahatásaik tovább építik a karaktert, ez újabb cselekedetekre van hatással... – és így tovább, az anyagvilágbeli örök körforgásban.
Mindez azonban nem érinti a LELKET, az ABSZOLÚTUMOT.

25. Nála: a mindentudás magva végtelen.

T. i. az ABSZOLÚTUMBAN.

26. Mestere ő a legrégibb mestereknek, mert nem határolja az idő.

A legrégibb mesterek (guruk) is csak a LÉLEK (Isten) hatására megnyilatkozó szamszkárákból, a szamszkárák végtelen összességéből meríthettek tudást. (Vesd össze: „Semmi új sincs a nap alatt”; Préd. I. 9.)

27. Kifejezője a PRANAVA szó.

Pranava = AUM.
Vesd össze az evangéliumi „Ige” (verbum, logosz) fogalmával.
(Lásd továbbá a II. kötet 286. oldalán mondottakat.)

28. Ezt a szót ismételni, értelmét teljes szemlélettel átélni kell.

Az „AUM” szóban ugyanis mind a Lélek, mind a mindenség fogalma bennerejlik.
(Lásd a II. kötet 286. oldalán és e 111. kötet 268. oldalán mondottakat.)

29. Akkor a befelé forduló megismeréshez vezet és akadályok nem merülnek fel.

A befelé forduló helyes megismerés tehát ilyenformán az akadályok felmerülésének a megelőzésére vezet.
(Avval az állítással, hogy az Isten-jelkép ismétlése és teljes szemlélettel való átélése a helyes megismerésre és egyben a külső akadályok megszűnésére, elkerülésére vezet – lényegében megegyezik a nyugati Christian Science elve is.)

30. Betegség, korlátoltság, kételkedés, gondatlan megfigyelés, restség, élvezetvágy, hamis fogalmak, a bizonyosság meg nem találása és az állhatatlanság: az elmét eltérítő akadályok.

Eltérítés alatt az elme többfelé-, illetve sokfelé-térítése értendő.
A betegség: a test tökéletlensége; a korlátoltság: a tudat tökéletlensége; a kételkedés: az altudat tökéletlensége.
Az elmében lezajló ötféle alakulással kapcsolatban pedig (lásd az I. 6. aforizmát): a gondatlan megfigyelés = hiba az emlékezés terén; a restség = az alvással rokontermészetű hiba; az élvezetvágy = a képzeletműködés eredménye; a hamis fogalmak = rokontermészetűek a téves megismeréssel; a bizonyosság meg nem találása (t. i. a biztonságos, sálár; talaj meg nem találása, a helyes megismerési alap elveszítése, hiánya) pedig hiba a helyes megismerés terén. Az állhatatlanság viszont – az egész elmének hibája.
A felsorolt akadályok voltaképpen a Természet rendjének akadályai.
(Lásd a II. kötet 212. oldalán.)

31. Szenvedés – levertség, nyugtalanság, belélekzés és kilélekzés – a kísérői az elme eltérítésének.

Az akadályok következményei ugyanis az egyéni éntudattal függnek össze.
Következményeik megnyilvánulnak elsősorban is egy én-tudatbeli ellentétpár: a levertség és az azt kiegyensúlyozni törekvő nyugtalanság alakjában. A levertség pedig, az én szempontjából, mindenkor belélekzést, vagyis csökkentértékűsége, fogyatékossági érzést jelent, a nyugtalanság viszont a kilélekzés, vagyis az érvényesülési törekvés, az érvényesőlés formájában nyilvánul meg.
(Lásd a 11. kötet 212. oldalán is.)

32. Elkerülésére: egyetlen valóságra való (szemléleti) beállítottságnak a gyakorlása vezet.

Akár az ember énje mögött rejtőző, legbensőbb középpontját, vagyis az ABSZOLÚTUMOT értjük az „egyetlen valóság” kifejezésen, – akár pedig úgy értelmezzük az aforizma szövegét, hogy a szemléletnek tetszésszerinti, de egyetlen tárgyra irányított, teljes mértékű összpontosítását fejezi ki.

33. Az elme eszményi állapotára vezet –
a teljes szemlélettel való átélése: a mindent felölelő szeretetnek, a minden dologban minden szempontból való részvételnek, a dolgok igenlésének és a közömbösségnek -- szerencsével és szerencsétlenséggel, erénnyel és bűnnel szemben,

(Lásd az I. kötet 190. oldalán és a II. kötet 133. oldalán mondottakat !)

34. vagy a heves kilélekzés és a lélekzésnek a vissza tartása,

Az elme tisztultságához (eszményi állapotához) az érvényesőlés „visszatartása”, vagyis az érvényesőlésről való lemondás is vezethet. Lemondani azonban csakis sikerről lehet (a sikertelenségről való lemondásnak nincs pozitív értelme), ezért a lemondás – a „lélekzés visszatartása” – csakis a kilélekzés (érvényesülés) fázisát követően valósítható meg.
A belélekzés, vagyis a fogyatékosság átérzésének a fázisában az elme természetszerűleg nem találhat nyugvópontot.
(Lásd a IL kötet 62. oldalán mondottakat is.)

35. vagy a gondolkozó-készségnek állhatatosságra való kényszerítésére: az érzékvilág tárgyaival való foglalkozás,

Annyi, mint: tárgyi elmeműködés. A dháraná állapotának megvalósításához vezető első lépés. Lásd a IL kötet 262. oldalán.

36. illetőleg, amikor a gondolat értelme a tudat csöndjében tündöklik,

A tárgyi elmeműködés megszüntetése. A dháraná állapotához vezető második lépés.

Lásd a 11. kötet 262. oldalán.

37. illetőleg, amikor az elme oly tárggyal foglalkozik, mellyel vágy nem kapcsolatos,

Annyi, mint: elvont elmeműködés. A dháraná állapotához vezető harmadik lépés. Lásd a II. kötet 262. oldalán.

38. illetőleg, amikor ezt az álom és alvás ismerete támasztja alá,

Az elvont elmeműködés megszüntetése: a dháraná állapotának megvalósítására vezető negyedik és egyben utolsó lépés. Az elvont elmeműködés megszüntetésének állapotát azonban az álom és alvás ismerete kell, hogy alátámassza, különben az elvont elmeműködés megszüntetésével álomelemek merülnek fel a tudatban – az öntudat lebillen a megnyilvánulás határvonaláról az álomvilág felé – és az elme az alvás állapotába jut, a helyett, hogy valóban megvalósulna dháraná állapota.
Lásd az I. kötet 246-247., a II. kötet 262., valamint ugyancsak a II. kötet 265. oldalán, végül a III. kötet VI. fejezetében.

39. továbbá: valamely tetszésszerinti tárgynak a folyamatos, szubtilis megismerő-megfigyelése.

Ez – dháranát követően – dhyána állapota. Lásd a III. kötet VI. fejezetében.
A 33-39. aforizmák az elme eszményi állapotának a megvalósítását tárgyalják.

40. Ennek a hatóköre a legkisebb atomtól egészen a végtelenségig kiterjed.

Ennek = t. i. a dhyána állapotabeli megismerő-megfigyelésnek.

41. A megfigyelő, a megfigyelés és a megfigyelés-tárgya tökéletes eggyéolvadásának állapota áll fenn és áll elő, mintegy egy átlátszó drágakőben, amikor megszűntek az elmében lezajló alakulások.

Ez szamádhi állapota.
(Vesd össze a III. kötet 169. oldalán mondottakkal.)

42. A tárgyi elmeműködés a szóból, annak célzatosságából és a belőle származó ismeretekből tevődik össze, megzavarva a képzeletműködés által.

Ez az aforizma a tárgyi elmeműködés mibenlétét határozza meg.
A szó célzatossága annyi, mint: a szó értelme, jelentése, vonatkozása. A szóból és annak célzatosságából származó ismeret pedig nem egyéb, mint a szó értelmével, jelentésével és vonatkozásával kapcsolatos asszociációk és összehasonlítások összessége. Mindezt megzavarja a képzeletműködés – vagyis a kombináció – a karakter funkciója.

43. A tárgyi elmeműködés megszüntetésekor, miután az emlékezés teljesen megtisztult és megszűnt a maga mivoltában, az elgondolás célja egymagában ragyog.

Ez az aforizma a dháranához vezető második lépés mibenlétét magyarázza.
Az emlékezés megtisztulása, illetőleg megszűnése: az asszociációk és összehasonlítások megszűnését jelenti. Ekkor az elmeműködés tárgyául kitűzött gondolat, helyesebben e gondolat értelme – tökéletes nyugalomban – a tudat „csöndjében” tündöklik tovább.

44. Ugyanez áll az elvont elmeműködésre és az elvont elmeműködés megszüntetésére nézve is, melynek szubtilis a tárgya.

Ez az aforizma a dháranához vezető harmadik és negyedik lépést magyarázza.
Az elvont elmeműkődén tárgyai csupán elvont fogalmak.
Éppúgy azonban, mint ahogy a tárgyi, az elvont elmeműködés is komplex állapot, vagyis: valós és imaginárius (képzeletműködésbeli) hatások összessége. A tárgyi és az elvont elmeműködés megszüntetése pedig: az imaginárius hatások kizárása (kiküszöbölése) után fennmaradó pozitív állapot.

45. A szubtilis tárgyak végső határa az ősanyag.

Az elmeműködés a Természet legszubtilisabb körére, tehát az ősanyagra is irányulhat, – magát a Lelket (az ABSZOLÚTUMOT) azonban nem érintheti.

46. Mindebből áll az elmélyedés, amelynek magva van.

A „maggal bíró elmélyedés”, melynek magva: a Természet valamely szamszkárája.

47. Az elvont elmeműködés megszüntetésének begyakorlottságában az elme világa eléri eszményt állapotát.

Az „eszményi állapotot” kifejező szanszkrit Araszáda szó: „malaszt”, „kegyelem” szavakkal is fordítható.

48. Csak igazságok vannak ekkor a tökéletes-megismerésben.

49. A tökéletes-megismerés más, mint a tanúbizonyságok útján és a következtetésből szerzett tudás, mert mások a tárgyai és más a célja.

A tökéletes-megismerésnek más a tárgyköre: ugyanis magukra a szamszkárákra irányul, nem pedig megnyilvánulásaikra. Célja pedig a szamszkáráknak és a Természetnek a közvetlen megismerése, minden anyagi elemtől függetlenül.

50. Az ebből létrejövő szamszkárák minden más szamszkárának ellene szegülnek.

Lásd a III. kötet 181. oldalán.

51. Még ezek szerepének is a megszüntetése: valamennyi szamszkára szerepének a megszűnésére vezet – és a mag nélkül való elmélyedést valósítja meg.

Ezáltal ugyanis az elmélyedés maga is megszűnik és helyet ad a „másfajta” elmélyedésnek.

MÁSODIK RÉSZ

1. A cselekedetek terén a yoga önmegtagadásból, önnevelésből és ISVARA iránt való odaadásból áll,

Patandzsali kétféle yogát különböztet meg: 1. a tulajdonképpeni yogát, melynek tere az elmélyedés, 2. a mindennapi élet yogáját, mely a cselekedetek terére vonatkozik.
ónmegtagadás (tapasz) annyi, mint: az én vágyainak és idegenkedéseinek leküzdése, a cselekedetekben az én háttérbe-szorítása, megtagadása (felfokozva: aszkézis).
önnevelés (szvádhyáya): valamely istenségnek eszményképül való választása és a választott istenséghez (eszményhez) való hasonlatosságra törekvés, az eszményképnek ismételt elképzelése, tanulmányozása, utánzása által. Egyben „önképzés” is: a Védák, a Szent Könyvek tanulmányozása, a bölcsesség megszerzésére irányuló törekvés révén. De ,önmegismerés” is: az eszményképpel való szüntelen összehasonlítás következményeképpen (többnyire segédeszközül alkalmazott mantrák – imák, mondások, igék – ismétlése mellett, melyek voltaképpen a tökéletesség elérésére irányuló – autoszuggesztiv – hatások felkeltésére szolgálnak).
ISVARA iránt való odaadás (pranidhána): az egyén minden javának, birtokának felajánlása Istennek; az egyéni „világközéppontnak” Istenbe való helyezése.
Vesd össze az akarat-bölcseség-szeretet hármasságával. Az önmegtagadásban az akarat szerepe jut érvényre, az önnevelésben a bölcsességé, az odaadásban pedig a szereteté. Az akarat yogája: a karma-yoga. A bölcsesség yogája: a dnyána-yoga. A szeretet yogája pedig: a bhakti-yoga.
(Lásd az I. fejezetben.)

2. hogy az elmélyedés teljes szemlélettel átélhető legyen és hogy a zavaró ösztönzések csökkenjenek.

3. A zavaró ösztönzések: a nem-tudás, a létérzet, a vágyódás, az idegenkedés és az életösztön.

(Lásd az I. kötet VII. fejezetében.)

4. A nem-tudás talajából fakadnak: akár lappangóak, kibontakozóak, elnyomottak, vagy fölgerjesztettek.

Lappangóak, vagy kibontakozóak akkor, amikor „nem erőltetettek”. Elnyomottak, vagy fölgerjesztettek pedig, amikor „erőltetettek”. (Vesd össze az 1. 5. aforizmával.)
Végeredményben mindig a nem-tudás talajából fakadnak.
(Lásd az 1. kötet 158. oldalán.)

5. A nem-tudás annyi, mint: a nem-örökkévalót, a nem-tisztát, a kínosat és ami nem a Lélek, örökkévalónak, tisztának, örömtelinek és a Léleknek tekinteni.

A nem-tudás: megkülönböztetni nem tudás. Pozitív állapot, mely nem a tudás puszta hiányával egyenlő. (Téves tudás, rosszul-tudás, stb.)
A nem-tudás annyi, mint: a manifesztálódott Természetet örökkévalónak, az érdekkel bíró cselekedeteket tisztáknak (vagyis kötöttségtől menteseknek), a létet (az életet) örömtelinek, az ént (a személyiséget, a belső-ént és az énségi-szikrát) pedig a Léleknek hinni, tekinteni.

6. A szemlélő-erőnek a szemlélő-szervvel való azonosítása a létérzet.

Szemlélő: a Lélek. Szemlélő-szerv: lehet minden egyes egyéni megnyilvánulási-tényező.
A létérzet: az én-érzésnek, az én-tudatnak az alapja.

7. A vágyódás a kellemes érzésre vezethető vissza. (Lásd az I. kötet 159. oldalán.)

8. Az idegenkedés a kínos érzésre vezethető vissza. (Lásd az I. kötet 160. oldalán.)

9. Az életösztön: a saját én fenntartásához, valamint éppúgy a tudott, mint az elért dolgokhoz való ragaszkodás.

A „tudott dolgokon” a szerzett ismereteket, az „elért dolgokon” pedig az elért sikereket értjük.
A mindezekhez való, én-fenntartó ragaszkodás voltaképpen: zsugorodás, belélekzés. Atkaroló, őrző, a külvilág támadásaival szemben védekező, visszahúzódó, visszavonuló törekvés.
Az én folytonossága viszont nem tartható fenn másként, csakis a folytonos tapasztalatkeresés révén. Ezért az életösztön újabb kilélekzéshez, tapasztalat-kereséshez vezet.
(Lásd az I. kötet 159. oldalán.)

10. Az ösztönzések, amikor szubtilisak, visszahúzódásra kényszerítve kerülendők ki.

Az ösztönzések akkor szubtilisak, amikor az elmében csak lappangóan – vagyis altudatbeli hajlandóságok mivoltában vannak jelen, és az elmében lezajló alakulásokban nem nyilvánulnak meg.
Visszahúzódásra a „tilalmak” gyakorlása által kényszeríthetők. (II. 32.)

A tanácsok pontosságáért és hasznosságáért a szerkesztő mindent megtesz, de tartalmukért és a betartásuk következményeiért felelősséget nem vállal. Fontosnak tartjuk, hogy tevékenységünk a "nem-ártás" szellemében működjön, ezért ha valamely írás, kép vagy olvasmány, bárki érdekét sértené vagy pontosításra szorulna, kérem, vegye fel velünk a kapcsolatot, hogy kijavíthassuk az esetleges hibákat, félreértéseket. 2010 (C) Copyright by Godavari. Az oldalon megjelenített szöveges és képi tartalmak szerzői jogi védelem alatt állnak. Bármely, a személyes célú használaton túlmenő felhasználáshoz a jogtulajdonos írásbeli engedélye szükséges.